luni, 1 august 2016

Gergely Tamás- Beszélgetés Cseke Gáborral


Beszélgetés Cseke Gáborral

Beszélgetés Cseke Gáborral
A magyar költészet napja alkalmából Cseke Gábor szerkesztésében Első versem címmel antológia jelent meg a a Magyar Elektronikus Könyvtárban és a KáféFőnix internetes magazinban. Ennek kapcsán (is) faggattuk a szerkesztőt, de természetesen más, régebbi irodalmi "ügyek" is terítékre kerültek.
– Érdekes ötlet ez az Első versem-antológia. Miért volt rá szükség? Amiért Goethének is a kis négysorosai tűnnek érdekesebbeknek manapság, vagy…?
– Szükség nem az Első ver­sem-re volt, ha­nem az ötlet­re. Ötlet­re min­dig szükség van. De hogy a kérdésnél ma­rad­jak: négy­so­ros és első vers között nem igazán látom az összefüggést, még ha Goethéről is len­ne szó. A félszáz válaszból gon­do­lom szépen ki­tet­szik, hogy a költő em­be­rek min­denféle vers­sel képesek ko­pog­tat­ni az iro­da­lom aj­taján, de ezek csak na­gyon ritkán lesz­nek re­mekművek.
– Kik ezek az „első verses költők”? Nem nevek listáját kérem, mert azt a MEK-en vagy a Káfén megnézhetik, hanem hogy miképpen alkotnak azok közösséget?
-Egy hon­lap közösségét azok az em­be­rek al­kotják, akik rend­sze­re­sen rákat­tint­sa­nak az il­lető címre és ma­guk is átélik a web­lap min­den­na­pi életét. A megkérde­zet­tek így vagy úgy, a Káfén (is) közölnek, amit én is szolgálok. Olyan költőt nem mer­tem megkérdez­ni, aki ez­zel a kérdéssel vála­szol­ha­tott vol­na a felkérésre: Mi az, hogy Káfé főnix?
– És hogy került a képbe a MEK?
–  A Ma­gyar Elekt­ro­ni­kus Könyvtár, ez a so­kat próbált, idők da­colásának céljával létre­ho­zott vir­tuális raktár ott lép be a képbe, hogy 2013-as pro­jektünk anyagát is híven őrzi és ter­jesz­ti, s min­den jo­gunk meg­van azt hin­ni, hogy ezúttal sem lesz másképp. Ami az Első ver­sem összeállításból a Káfé hon­la­pon előhívható (hogy jövőre például mi lesz a Káfé sor­sa, az ma meg nem jósol­ható!), az egy­csapásra, egyet­len do­ku­men­tum­ban e-könyvként letölt­hető a MEK-ről, akár hosszú évek múltán is.
– Váltsunk témát, menjünk vissza egy kicsit a múltba! Mesélj arról, hogy elkészítetted a tükörfordítását több magyar költőnek!
A Fon­tos ver­sek című játékomról len­ne szó? Amit aztán érte­lem­szerűen köve­tett a Sze­melt ver­sek is… Már ez is rég volt. (Saj­nos, ne­kem már min­den régi, ami nem ma van…) Úgy gon­dol­tam kb. tíz évvel ezelőtt, ide­je meg­val­la­nom lírai pre­fe­ren­ciáimat. És elővet­tem a számom­ra ked­ves kortárs költők elérhető műveit, s Ka­rin­thytól eltérően nem paródiát írtam a számlájuk­ra, csupán egy pa­ra­frázist: mi­lyen is len­ne az ő versük, ha történe­te­sen én írnám meg – he­lyettük, de nem a nevükben? És nem ugyan­azt, amit ők, ha­nem an­nak le­hetőleg az el­len­kezőjét? Ebből sze­rin­tem egy jó 50-50 ver­ses kötet lett, máig hálás va­gyok, hogy ki­ad­ta az Iro­dal­mi Je­len, volt némi vissz­hang­ja, elmúlt. En­nek foly­tatását próbáltam meg­te­rem­te­ni a Sze­melt ver­sek so­ro­zat­tal, ha­sonló el­gon­dolás alapján, de aztán a cél előtt le­ful­ladt a mo­tor. Mindkét válo­gatás elérhető vi­szont a MEK-en, összegyűjtött ver­se­im­ben… (Lám csak, ez is a MEK…)
– Kötetben összehoztad a románok egy részét, annak ellenére, hogy a viszont szeretet többnyire elmaradt. Miért tetted? Csak nem a magyar olvasóközönség nyer ezáltal?
– Gyor­san leszöge­zem: elsősor­ban ma­gam­nak fordítok. Ami­kor nem tu­dok írni. En­gem a fordítás maga sok­szor meggyógyít, tanít, vissza­hoz a költészet, az önálló al­kotás ösvénye­i­re. Terápia. És is­ko­la. Két költésze­ti an­tológiám (Kölcsönso­rok 1 és 2) szintén a MEK-en várnak a végzetükre, de ennél job­bat is mond­ha­tok: leg­je­lentősebb fordítói munkámnak azt a négy, költői életművekből válo­gató kétnyelvű köte­tet tar­tom, ame­lye­ket Dan Cul­cer, Ko­csis Franc­is­ko, Ioan Es. Pop és Ion Dum­bravă leg­jobb ver­se­iből állítot­tam össze. A Dan Cul­cer-könyv (Utopie / Utópia), il­let­ve a Dum­bravă kötet (A fehér őrház / Can­to­nul alb) meg is je­len­tek az Ar­de­alul kiadó gon­dozásában, többi­ek a MEK-en. A Dum­bravă ver­se­i­hez készült műfordítói jegy­ze­te­im­ben írtam: „Amióta Dum­bravăt fordítom, nem tu­dok ver­set írni. Ő tud, én meg őt köve­tem, s így ket­ten írjuk majd­nem ugyan­azt. De mond­hatnám úgy is: nem tu­dok ver­set írni, ezért fordítom a Dum­bravă ver­se­it. Mert ő tud. A készen ka­pott jó ver­se­ket öröm megírni.” Az utolsó mon­da­tot tessék halálo­san ko­mo­lyan ven­ni!
– Amikor a Milos könyvét írtad, nem magadról, hanem egy közösségről írtál, mesélj!
– A Mi­los könyve szintén egy olyan képződmény, ami csak az in­ter­ne­ten léte­zik. És éle­tre hívó aty­ja, ösztönzője, min­de­ne­se – már nincs köztünk. And­ras­sew Iván eltűnését keményen meg­szen­ved­tem. Nem na­gyon irkáltam erről, de most meg kell val­la­nom: az anya­ország iro­dalmát és szel­le­miségét ő közvetítet­te felém. És az össze­tar­tozás tu­datát is. Ilyen érte­lem­ben közösségi könyv a Mi­los könyve. Amiből, a maga idején, kinőtt egy másik, egy írott könyv: a Je­lentések ma­gamról (Po­lis, 2009). Ami félig-med­dig ugyan­az, és mégis egészen más. Ha na­gyon összehúzott szem­mel nézünk rá, ak­kor nem más, mint egy tékozló fiú élményei-meséi.
– Neked köszönhetően erdélyi magyar meg csángó költészet van a MEK-en, miért áldozol másokra annyi időt?
– Úgy érzem, az al­kotók em­be­ri­leg többet érde­melnének annál, amit kap­nak. Nem pénzre, anya­gi ja­vak­ra célzok, ha­nem fi­gyel­met, érdeklődést, törődést. Egy költőnek az a leg­na­gyobb elégtétel, ha ol­vassák és ha ko­mo­lyan ve­szik. És mert ezt ma­gam­ra nézve is érvényes igazságnak tar­tom, és mert erőmből-tudásomból meg­te­het­tem, azt mond­tam ma­gam­ban: miért ne áldoznék? Ráadásul ki se kel­lett találnom sem­mit. Nemrég fe­dez­tem fel a világhálón eltűnt barátom val­lomását 2013-ból, a Várad című folyóirat­ban. Meg­le­pett és megérin­tet­te a szíve­met: „Kőrössi) P. József: Van ne­ked egy érde­kes történe­ted, hogy ho­gyan került fel több mint ezer vers erdélyi költőktől. And­ras­sew Iván: A főszer­kesztő – már nem emlékszem me­lyik lapnál – azt mond­ta ne­kem, hogy meg­je­lent Markó Béla kötete, s csináljak vele egy in­terjút a költészetről, nem a po­li­tikáról. Végigjártam a köny­ves­bol­to­kat, és nem találtam meg a köte­tet. De más erdélyi költők ver­se­it sem találtam. Is­mer­tem az in­ter­netről Cseke Gábort és fel­ve­tet­tem neki, hogy mi len­ne, ha azt csinálnánk, hogy 10-20 ver­set be­tennénk és sor­ba vennénk az erdélyi költőket. Két évig dol­goz­tunk úgy, hogy nem is is­mertük egymást. Összegyűlt több száz költő és 1700 vers. Az lett a címe, hogy Erdélyi és csángó költészet. Ez az egyik leg­jobb mun­ka volt, amit csináltunk, per­sze tök in­gyen. Egy iga­zi férfi csinál egy gye­re­ket, ír egy köny­vet és ültet egy fát, a mondás sze­rint. Most már magától épül, egye­te­misták gépe­lik be, elküldik Gábor­nak és ak­kor me­het. Mai na­pig gya­rap­szik, fan­tasz­ti­kus cso­da az egész.”
– Feltetted egy kisregényemet a MEK-re, feltetted mások műveit, több tucat szerzőjét, hogyan válogatod meg őket?
– Először is­merősöknek próbáltam meg ked­ves­ked­ni, igazából az e-könyv­szer­kesztést gya­ko­rol­ni. De már régen nem válo­ga­tok. Azok az idők elmúltak. Ma már ők válo­gat­nak meg en­gem. Ez, ha éppen torlódnak a fel­ada­ta­im, te­her ugyan, de kel­le­mes te­her. És én el­fo­ga­dom az ő választásu­kat, mert meg­te­he­tem – és ez­zel sza­bad­nak érzem ma­gam. Most eszem­be jut gye­rek­ko­rom  epizódja, ami­kor nagyapám a könyvkötészet­re tanított pin­ceműhelyében. Annyi­ra lel­ke­sed­tem azért, hogy egy-egy ron­gyos, széteső könyvből újat varázsol­jak, hogy ami­kor már ki­ta­nul­tam a mes­terséget, ren­delés hiján képes vol­tam könyvtáram köte­te­it meg­rongálni, csak azért, hogy utána beköthes­sem!
– 2013-ban volt egy mostanihoz hasonló összeállításod a költészet napjára, van olyan ismerősöm, aki mai napig minden sorát és rajzát tudja…
– Saj­nos, min­den évben nem te­rem ennyi babér. A jó terméshez is idő kell. Úgy látszik, három-négy évenként beérik egy-egy na­gyobb ho­zam. Ele­in­te arra gon­dol­tam, hogy az Első ver­sem-hez is felkérem majd Pusz­tai Pétert, hogy játsszunk szer­kesztői-gra­fi­ku­si négy­ke­zest. De elszégyell­tem ma­gam, nem akar­tam aprópénzre válta­ni baráti kap­cso­la­tun­kat. Rájöttem: a mos­ta­ni összeállítás jobbára szöveg­hez kötött, il­lusztrálását meg­old­ja néhány történe­te­sen meglévő, jel­lemző fotó. De úgy látszik, a  gon­do­lat nem csak en­gem fog­lal­koz­ta­tott, mert pár nap­ja je­lent­ke­zett Pusz­tai Péter, raj­zos hai­kujával s szándékával, hogy akár egy so­ro­zat­ra is készen áll, ha meg­fe­lelő „hang­sze­relőre” buk­kan. Ahogy a fe­jest meg szokás ugor­ni, azon­nal be­ve­tet­tem ma­gam: meg­csináljuk! Ápri­lis 11-én je­lent meg a Pusz­tai Péter-Cseke Gábor: Képes hai­ku no.1, majd sor­ra a többi: No. 2, 3, 4, stb. Amed­dig játék ma­rad a játék…

Az ankét tel­jes anya­ga egyet­len do­ku­men­tum­ban letölt­hető a Ma­gyar Elekt­ro­ni­kus Könyvtár állományából, az alábbi címen: http://mek.oszk.hu/15300/15315/, vagy a Káfé ol­dalán, a ne­vek­re kat­tint­va.